jobb agyféltekés rajzolás

Ebben a mostani rohanó világunkban, gyakran észre sem vesszük, hogy milyen szép táj és a benne megbújó élet vesz körül bennünket. Ha kimegyünk sétálni, nincs időnk észrevenni a szépséget egy lekaszált tarlón, de nem látjuk meg egy elszabadult csónakban sem a Tisza parton. A kócsagok párharca sem biztos, hogy elég izgalmat jelent az akciófilmekhez szokott szemünknek. Nekem fontos, hogy kiemeljem és megmutassam az életnek az igazi, az eredeti, a nem mesterségesen előállított szépségeit és izgalmát, hogy legközelebb minél többen meglássuk majd, amikor egyébként csak úgy elmennénk mellette.

Ha azt mondom, hogy fessünk hegyeket, ugye a szemed előtt havas hegycsúcsok jelennek meg. Ez azért van, mert a hegyek ekkor mutatják a legizgalmasabb és legszebb arcukat.

 

Havas hegycsúcsokat szépen megfesteni különböző trükkökkel lehet. Akik ismerik ezt a titkot, ilyen gyönyörű hegycsúcsokat tudnak festeni majd. Az egyik Picasso pénteken megmutatom, hogyan kell.

A balett szemet gyönyörködtető, kecses, szépséges műfaj. Nem csoda, hogy annyi művészt megihletett. Nekem Degas ilyen témájú képei a kedvenceim, mindig ámulattal szemlélem légies alakjait.

Egy korhadt kiszáradt fa valakinek a kályha melegét jelenti, más pedig unottan átnéz rajta: "Mi érdekes van benne, ez csak egy elöregedett fa."
Az öreg kiszáradt fa számtalan történetet mesélhetne átélt viharokról, szárazságokról, madarakról, amik dús lombja ölelésében nőttek fel, de láthatta az öböl örökös változásait is. Most mindezt az élményt kimondatlanul viszi magával sírjába, és átadja magát a természet örök körforgásának.
Én nagymamámat látom a korhadt fában és minden el nem mondott történetének hiányát érzem, amikor a képre nézek.

Milyen ártatlannak, szépnek láthatjuk a tüzet. Olyan, mint egy virágzó bokor. Aki azonban egyszer is átélte fékezhetetlen pusztítását, orrában érezte fojtogató szagát, bőrén elviselhetetlen forróságát, annak szemében gyilkossá válik ez az ártatlanság képében tetszelgő tűzvirág.

Számomra egy téma kiválasztásakor gyakran nem a tartalma, hanem a színvilága a fontos. Ha azt mondom, hogy képzeled el a felkelő nap tükrében úszó vitorlásokat, valószínűleg vörösben, narancsban, sárgában izzó láthatár és annak a vízben tükröződő képe jelenik meg előtted. Gondolnál-e arra, hogy a látvány lilában úszik? Ezért választottam ezt a témát.
 

A tájképfestők gyakran festik meg a tengert, mert a napszakoktól függően változó tükröződések és a tenger hangulatának ábrázolása mindenkire hatással van, még olyanokra is, akik sosem láttak tengert, vagy óceánt. Milyen érdekes, hogy a sötétlilában gomolygó felhők, és az árnyékban úszó hajók, baljóslatú színezésük ellenére, milyen békét és nyugalmat árasztanak.

Imádok virágokat festeni. A pasztell, mint eszköz, pedig a másik kedvencem. Nagy kihívás pasztellel festői szépségű képet készíteni. Az olajfestészet bűvöletében élő művészek gyakran nem értékelik sokra, pedig kiváló elődök alapozták meg a pasztell hírnevét. Jean-Baptiste Simeon Chardin(1699-1779), Edgar Degas (1834-1917) stb.

A virágok nekem a természet ékszerei. Képzeljünk el egy színeiben pompázó virágoskertet, vagy a sárgálló rétet, amikor a gólyahír nyílik, vagy csak egy csokor tulipánt egy üvegvázában. A csendélet, a szépség műfaja. Nincs csúnya csendélet. A csendélet nem tartalmaz forradalmi mondanivalókat, a virágcsendélet funkciója csak és kizárólag a gyönyörködtetés.

A pasztell tanfolyamunkhoz kerestem portrétémát, amikor ráakadtam erre a képre. Eleinte nem tetszett, mára megszerettem az öregember vonásait. Amikor a hallgatóink közül többeknek csak nehézségek árán sikerült, otthon megrajzoltam újra és újra, ezért ma már szinte emlékezetből is le tudnám rajzolni.


Egy öregember arcát nagyon izgalmas dolog megrajzolni. Itt nincsenek fotólámpás trükkök, sminkkel eltüntetett ráncok, mint a magazinfotóknál. Egy öreg parasztember vonásaiban benne van az egész, dolgos élet minden szenvedése, a mindennapos korai kelések, a tűző nap, a szél színezte bőr. Megszámlálni is képtelenség arcán az emberi szívósság megkeményedett ráncait.

Dodi egy gyermekfej-tanulmány. Hogy miért Dodi? Nem tudom. Ráadásul szerintem nem is kisfiú, hanem kislány. Magától jött a név és bár megpróbáltam elkeresztelni, nekem mindig a Dodi jut eszembe, ha ránézek.


Sokáig nem rajzoltam gyerekportrét, mert mindig volt más. Egyszer azután láttam egy szép gyermekképet és kedvet kaptam hozzá. Nem fűz semmilyen kapcsolat a megfestett kisgyerekhez, mégis lassan családtaggá vált, megszerettem.

Érzem, hogy elkészült a kép. Nehéz megállni, ráérezni arra a pillanatra, amikor be kell fejezni. Most még sok olyan részletet látok, ami vonz, hogy átfessem, de tudom - mert sokszor csapdába estem már - hogy ezáltal nem lesz jobb a kép, csak a lehetőségek nem hagynak még békén. Pár nap múlva elmúlik ez az érzés.


A gyertyaláng keltette fény és árnyékok többet jelentenek egy fényjátéknál. A kép számtalan, belemagyarázható tartalmat, jelentést hordozhat. Nekem leginkább a fényt jelenti, de biztosan vannak, akiknek a meleget, vagy a gondoskodást szimbolizálja a kézben gyengéden tartott kis mécses.

A hálószobánk falára kerestem képet. Ekkor jutott eszembe, hogy lefekvéskor és ébredéskor, mi az, amit a legszívesebben látnék. A gyermekeim. Ezért rajzoltam le Bálintot.

A képeknek barnásszürke paszpartut és vékony sötétbarna keretet választottam. Most, mikor Bálint "kirepül" a családi házból, különösen fontos számomra a három testvér rajza együtt, a szobánk falán.